lök a fűben és fázom. Esik az eső megállíthatatlanul,a vízcseppek eggyé válnak a könnyeimmel. Reszketek,félek,és elhagyatottnak érzem magam. Miért nem szeret engem senki? Miért vagyok rossz? Miért,miért,miért? Mit tettem?
Bárcsak jönne valaki,felkarolna,átölelne és megvigasztalna... Valaki,aki szeret. De nem jön. Mert nincs ilyen. Csak egy sötét árny süvít el mellettem a széllel és gonosz szavakat suttog a fülembe. De nem kell a szó;tudom,hogy mi vár rám. Zokogok,egyre jobban és jobban. Arcomat beletemetem a hűvös pázsitba és beszívom az illatát,de nem nyugtat meg. Hátamon dobol az eső,és én még mindig várok. De kire? Ezt én magam sem tudom. Várok,de nem jön senki. Nagysokára,még mindig sírva,elindulok. Egy szakadékhoz. Állok a szakadék szélén és úgy érzem,emg kell tennem. Nincs értelme tovább élnem. Egy utolsó gondolat után néhányat előrelépek és belevetem magam a mélybe. Az örök sötétség otthonába. Csak zuhanok,zuhanok,zuhanok,várom,hogy földet érjek,hogy vége legyen ennek az egésznek,ennek az egész szörnyűségnek. Hatalmas erővel leesek egy békésen csordogáló patak mellé. Egy halk sikoly még kiszalad a számon,majd örökre csendben maradok. Vége. Véget ért keserű életem. Ekkor valaki fölém hajol,és egy szál vörös rózsát zár vérző,bal tenyerembe. Nem tudom,ki az,de már soha többé nem is fogom megtudni. A titokzatos idegen könnycseppe az arcomra hull,és csak ennyit suttog a fülembe:
 - Sajnálom.